Szelídebb szerelemmel (Andrássy Lajos)

Álmok - szerelmek - falak
Vázlat egy magányos költő posztumusz kötete elé

Andrássy Lajos (1928-2007) költő Szegeden született, itt végezte iskoláit; lakatosként, katonatisztként, népművelőként dolgozott. 1957-től évtizednél tovább volt a Tiszatáj munkatársa, s kilenc évig főszerkesztője. A folyóirattal összefüggő tevékenységét először Gyuris György értékelte tényszerűen (A Tiszatáj fél évszázada - monográfia, Szeged, 1997); ennek ellenére mindmáig negatív megítélés alá esik, pedig épp a hatvanas években - Andrássy főszerkesztősége idején - válik országos jelentőségűvé ez az orgánum, ekkoriban lesz a folyóirat munkatársa Ilia Mihály és Kovács Sándor Iván, s 1963-tól a Tiszatáj lapjain kap először teret a határon túli magyarság sorsa, kultúrája. Kiemelkedően értékes volt ekkoriban a művészetkritikai, különösképpen a képzőművészeti rovat; ez utóbbinak Dér Endre (1922-2004) József Attila-díjas író volt vezetője (összegyűjtött művészeti írásait Párbeszéd a művészetről címmel jelentette meg a Bába Kiadó). S nem szabad megfeledkeznünk az erősen idő előtt elhunyt jeles szegedi születésű József Attila-díjas prózaíró, Ördögh Szilveszter (1948-2007) viharos indulásáról sem: az Osztályfénykép című novella a Tiszatáj hasábjain jelent meg - 1966-ban…
A költő fatális módon majdnem megvakult 42 évesen, s bár szeme világa megmaradt, mégis nyugdíjba kényszerült két évvel később; ezután megromlott látása miatt egyre szűkebbé vált élettere. Első kötete 1959-ben jelent meg (Oszlik a köd), ezt 1969-ben követte a Nem-múló nyugtalanság, 1971-ben a Levél a pókhálóban, majd 1979-ben a Hol voltál akkor szerelem. Sorsa az elmúlt három évtizedben egyre kilátástalanabbá vált: 1999-ben a Bába Kiadó, dr. Majzik István segítsége kellett ahhoz, hogy 20 év után Bálványok nélkül címmel újra kötete jelenhessen meg. E könyv bemutatója felvillanyozta: ekkor dokumentumkötetet készült írni az általa megéltekről: titkok megfejtését, izgalmas politikatörténetet ígért. De látása az újabb szemműtét ellenére tovább romlott, néhány évvel később eltávozott a földi világból szeretett felesége, s magánya - mely 1972 óta így is napról napra fokozódott - teljesen körbezárta. Úgy, ahogy Befalazott csend című kegyetlen versében egykoron megírta: „hétfők és szombatok között / gondomhoz gondod sem kötöz / vasárnap! - vérbe-hűlt-halott! - s kezdhetjük újra! - átkozott / ó az a száznegyvennégy óra: halál a szóra szomjazóra! (…) beszélnénk majd a föld alatt…” 2007 októberében szívroham következtében hunyt el.
Andrássy költészete - első kötetétől haláláig - jelentős átalakuláson, fejlődésen ment keresztül, s ebben - sajátos módon - még talán segítette is kényszerű bezártsága. Míg első kötetében túlnyomórészt a szocialistának nevezett rendszer elkötelezett híveként mutatkozott meg (számos esetben már a megjelenés idején is erősen megkérdőjelezhető mondanivalókkal), a Levél a pókhálóban és a Hol voltál akkor szerelem c. kötetekben egyre erősebbé válik személyes lírája, s ezzel együtt saját költői stílusa is; az 1980-as, ’90-es években pedig már teljesen eltűnik - mondjuk ki: egyoldalúan - politizáló hajlama. Élete utolsó harminc éve alatt írt versei alapján nyugodtan jegyezhető a professzionális magyar költők közé. A jelen posztumusz kötet főként hátrahagyott, ill. kötetben meg nem jelent verseit tartalmazza, ezeket lánya, Andrássy Ilona gyűjtötte össze apja halála után. E válogatást azonban érdemesnek tűnt kiegészíteni több olyan értékes alkotásával, melyek korábbi kötetekben már napvilágot láttak.
A szerkesztés során öt fejezetbe csoportosíttattak a költemények. A Meditáció tükör előtt életrajzi elemekkel is átszőtt visszatekintés; de itt találkozhatunk az eredetileg az Útinapló című ciklus darabjaként (Nem-múló nyugtalanság, Magvető, 1969) megjelent megrendítő erejű Buchenwald c. verssel is. A Befalazott csend a betegségek, műtétek krónikája, s az ezeket követő magára maradottság rajza. Különlegesen szépek az Átlépett gyöngyvirágok versei: a kötet címadó verse, mely ezúttal ebben a fejezetben olvasható, a hitvesi líra kiemelkedő darabja. Különös költemény ez; a maga nemében - témaválasztását illetően - egyedülálló a magyar költészetben:

Szelídebb szerelemmel

Arcom árkait mélyíti langyos zápor
mossa számról a csókok mézeit
szemed egén míg fátyol-lenge felhők:
tétova bánat könny-árnyéka ring…
Igen Kedves: - mért nyújtanának az álmot
- öregszem… Kicsit orvul-hirtelen
tört rám az ősz e késő-délutánból
s szemedből ez a csendes intelem…
Gondoltam én hogy egyszer csak Te sem
- hogy is mondhatnám szebben egyszerűbben?
- már nem lehet az így öröm velem
kék ég alatt a napragyogta-fűben
fogam közül egér-fogacska-száddal
- már rég nem az ha játsszuk is öröknek:
epret harapni apró kacagással
fölöttünk míg nyár fényei görögnek…
… Nos jó! - tudom Te még szabadkozol
de már e záporfellegek szemednek
egén ha most csak éppen átfutottak:
nem oktalan!… Hisz értjük mind a ketten
már szép órákból bőven is jutott
ha meggondoljuk hány tavasz maradt
örömre vágyra csókos-roppanásra
mit el nem kért egy szentebb áldozat!
Viharos út süvöltő évek hátán!
S mit ezekből is fény ragyoghatott be
te óvtad azt: az öröklét varázsát
te hoztad hajszolt-boldog életünkbe!
Hát jött az ősz… már utolért az alkony:
mit is tehetnénk? - szelídült sötétben
ölelj - s ölellek… Csónakunk a parton
s az égi mécsek már a fák tövében.

Az izzó, forró, síron túl is élő, örök hitvesi szerelem számos csodálatos irodalmi műben öltött testet, elég, ha Petőfi, Radnóti, Zelk Zoltán szellemét idézzük akár csak egy-egy versük erejéig; nem feledve Balázs Bélát, aki - többévtizedes boldog együttélés után is - úgy látja élete párját, mint mikor először vetkőztette őt… Andrássy azonban a „megszelídülő” szerelemről ír, a rádöbbenésről; társa arckifejezéséből érzi meg: „már nem lehet az így öröm velem…” Gyönyörűek a visszatekintés, az emlékidézés képei: „kék ég alatt a napragyogta-fűben / fogam közül egér-fogacska-száddal / - már rég nem az ha játsszuk is öröknek: / epret harapni apró kacagással / fölöttünk míg nyár fényei görögnek…” Végül megrendítően szép a megnyugvást, beletörődést hozó záró szakasz: „Hát jött az ősz… már utolért az alkony: / mit is tehetnénk? - szelídült sötétben / ölelj - s ölellek… Csónakunk a parton / s az égi mécsek már a fák tövében.”
Élete utolsó harminchét évének magányában szinte az egyedüli kapaszkodó a Barátság volt; bár idővel barátai is megfogyatkoztak: elmaradtak, majd egymás után elmentek, örökre. Őket köszönti, nekik üzen azokkal a versekkel, melyek a Levél a kulcslyukba című fejezetben találhatóak; de itt kapott helyet a Latinovits Zoltán halálára írt hommage (Rekviem a színészért) is. Végül a Már ősz parancsol az összegzés, a végső üzenetek fejezete.
E kötet eredetileg a költő posztumusz 80. születési évfordulójára jelent volna meg 2008-ban. Kiadásával tovább gazdagodott a szegedi költészet egyre dúsabb tára, teljesült alkotója végakarata, s minden bizonnyal pontosabb képet kapunk egy sokat szenvedett, félresodort jeles személyiség jórészt ismeretlen belső világáról.
Andrássy Ilona In memoriam címmel verses utószót írt a kötethez édesapja stílusában, Andrássy Gabriella grafikusművész pedig a költeményekhez szépen illeszkedő grafikákkal illusztrálta a kiadványt; a borító is az ő munkája.

Kiss Ernő
szerkesztő